Följegyzések, T. A. - Pest 1920 október 26 án.

Hogy mely kínos volt énreám nézve a Ligetben való véletlen talákozás azzal a fancsali pofájú Jolival, ki mindenbe oly szivesen beleüti orrát, s hordja mind a pletykákat Pesttől Budáig, s vissza nemkülömben, arról inkább nem is akarok beszélni. Végre nyélbe ütök egy légyottot avval a kis kóristával, ki máskülömben egy ideje bírja már szimpátiámat, s valami kis vonzalmat ő is mutat irányomban, erre ez. De hagyjuk is.
No, szóval a kis pipiskedő gyöngytyúknak, a Pethe Katinkának végül addig-addig protegáltam magam, míg derekát beadta.
Valaminő czudar idő kerekedett, s a mint a műterembe toppant, akár valami kis ázott veréb, kezdi itten rendezgetni tollazatját, s csicsereg egyre, hogy: - Lássa, maga komisz, egész oda a renomém. Rémes, hogy így kelljen látnia.
Locsogott, be nem apadt a habcsók szája, miközben könnyü bundácskáját egy székre teregette, a kicsiny öntöttvas kályha forró majolikái hadd szárítanák csak meg.
De már pillantásával a tükröt kereste, s orrára bőséggel pamacsolta az illatos púdert finom kis aranyszelencéből, s kajla, szöke bodrokat igazított hebrencs fejecskéjén királynői keccsel. Annak az ujjai, ah, teremtő Isten, azok a gyöngéd, bársonyos szirmok, törékeny nippek, mit nippek, nippecskék, legfinomabb porczellán, mit tudom én!
S akkor az a locska ottan egyetlen heves mozdulattal kibontakozott öltözetéből, a selymek úgy omlottak gyönge bokái köré, mint nyaldosó habok, s hozzámfordult eképp: - Na, genie-kém, kezdhessük tehát? Hova tegyem magam, s minő pózt kébzelt el nekem, csacsikám - forró mézet csurgatott ajkairól, s hozzája kacagott.
Ah, hogy minő pózt kébzeltem el neki, még reágondolni is pirúlok, s a szemtelenje lám még élczelődik.
A hamvas bőrének látványa úgy fölcsigázott, hogy remegő kézzel csak inteni tudtam, helyezkedjék tetszése szerint a recamier-re.
Akkor megállt előttem, búgni kezdett, mint a párja után burrogó galamb: - Nahát, hisz te reszketsz egészen, te, tégedet éntőlem ráz így a hideg, hát jöjj, hevítselek egy cseppet, te, te, komisz, te drága - s avval reátapasztotta forró száját az enyémre, akkor végre elhallgatott, a pőre teste reámfonódott, reámkulcsolódótt, mint valami kis lakat, reámolvadt a kis tyúk szerelmesen, és énnekem ottan végem volt, ahogy apró nyelve kíváncsian kalandozott a szájamban.
S mikor már beteljesülni látszott minden, az az átok bunda nem kigyúlt ott a széken?! A tüzes majolika átégette az olcsó szőrmét, nagy kormos füstöt vetett, majd lomhán lángot is fogott, szerelmünk elillant sebtiben a nagy riadalomtól, s alig is győztük a tüzet oltogatni. No, s addigra Veron még a tűzoltókat is reánkcsődítette, ez külön kínos volt, lévén Katinka anyaszült mezítelen. Lett akkora czirkusz hirtelen, aminőt nem látott még Pest. Ah, inkább nem is óhajtom eszembe idézni, kész botrány, a mi itten volt.

Teremtő Istenem, csak Adél fülébe ne jusson valahogy...

Följegyzések, T. A. - Páris 1920 augusztus 21 én.

Tegnap Musée d'Orsay-béli vizitünk végeztével valami kis kávéházban Nemes Lampérth Jóskával futottunk össze. Igen megörült Ferencnek, s Adélnak nemkülömben, úgyhogy szíves invitálására lakására is fölugrottunk. Roppant ragaszkodott, hogy Ferenc vetne egy pillantást legújabban befejezett képére, s komolyan protegálta Ferencnek, hogy a bécsi akadémiáról lemondván inkább Nagybányára küldjön művészeti tanulmányaim végett.
Mindeközben nem mulasztott el hevesen udvarolgatni Adélnak, mellyet én rettentő mód nehezményeztem. Ferenc ellenben, úgy tűnik, tudomást sem vett csaknem nyílt, gátlástalan flörtjükről. Színházról, művészetről, művészekről fecsegtek fesztelenül, s valamely művészvilág-béli pletykákról is szót ejtettek. Jómagam rém ideges lettem látván Adél fölszabadult kacagását Jóska léha élczein. Adél igazán úgy viselkedett, a mint valami könnyüvérű nőcske, sürgetni kezdtem hát távozásunkat, hivatkozván valamely cukorbaj miatti kis rosszullétemre.
Dinner az Ambassadorban. Vacsoránk végeztén, a mint Adél távozott, Ferenc combomra tette kezét, s hozzám fordulván így szólt: - Na, kisfiam, mámma beviszlek a jóba.
S kezdi mondani, hogy jó ismeretségben van valami kis grande cocotte-tal, ki a Champs-Elysées-en űzi az ipart. Hogy az micsoda drága nő, hercegek s grófok barátja, teli van gyémánttal, s fogatot is tart - egyszóval, ennek a nőnek - ez föltett szándéka - bemutatna ő engem.
S aminthogy éppen czvikkeremet törölgettem, hunyorogva kezdtem hebegni olyanformán, hogy dehát mit szól mindehhez Adél.
Akkor Ferenc gyanakvón rámnézett, s egyenest nekem szegezte: - Na mondjad csak, mi van közöttetek, kisfiam.
Egészen elveszítettem az önuralmam, a helyt csak remegtem, akár a kocsonya, legfőképp rém szerencsétlenül még czvikkeremet is beleejtettem a bordeauxiba. Ferenc meg csak nézett reám szúrósan, s kezdtem magyarázkodni.
Horkant egy bronchitisest, a mint legyintett, s azt mondta: - Máskülömben nehogy azt gondold, kisfiam, hogy nem vettem észre, hogy Adélt te igen preferálod, node látom azt is, hogy ez őneki nemigen konveniál, a mint azt irányodban mutatott rideg magatartása is igazolja. Külömben, fehérnép, az csak fehérnép.

Könnyedsége, mellyel e téma iránt viseltetett, meglepett máskülömben, azt a benyomást keltette, mintha amúgy nem is igen zavarná a dolog, ha Adélnak nem lenne kedve ellen való.
Nahát végeredményben tovább nem faggatott, de ahhoz makacsul kötötte magát, hogy a nőhöz elmegyünk, s intett, hogy Adélt verjem ki a fejemből.
Ha Adél ezt valami módon megtudja, rém botrányt csap, annyi bizonyos, de őszintén, tekintve hűvös viselkedését itt tartózkodásunk egész ideje alatt, jól lehet, meg is érdemelné.
Egy lopott órában nem reménykedhetek, nemhogy csecse bülbülöm izgató, jószagú sugalmait ajkamon érezhetném. Hófehér keblének, karcsú bokájának villanásában is csak távolról gyönyörködhetek, czvikker nélkül ez meg egyenest lehetetlen, ezt, máskülömben, avval a smokk Jolival meg is üzente.

Páris, Páris! Hát innen mink már soh'se megyünk haza?

Följegyzések, T. A. – Páris 1920 augusztus 17 én.

Ebéd az Eiffel-toronyban. Minden nap újabb megpróbáltatás. A tornyot még látni is szédület. 
Mondják, nagy hirig volt az építkezés körül külömben, heves ellenállásba ütközött egynémely művészkörökben, a mint azonban beszélik, Eiffel szemtelenül úgy replikázott: nem bízunk a nagy emberekben, s mit sem törődve a gáncsoskodókkal, belevágott a torony építésbe, és, kérem, e nagy ember huszonhat hónap alatt megszeliditette e töméntelen vasat.
Az alkatrészeket egyébiránt a Levallois-Perret-i üzemben állították elő, s az építkezésen már csak az elemek öszszeszerelése folyt.
Máskülömben valami ultragyors, hidraulikus fölvonó szállított minket a restorante-hoz, a melly a rémületes monstrum első étage-án, mint azt a francziák mondják, találtatik. A fölvonóban kis híján kifutott orczámból a vér, egyre csak özönlöttek belsejébe, s préselődtek szorosan egymáshoz az emberek, mintha Páris e kívül nem is létezne, az úri közönség mind csak a pompás kilátást óhajtotta csodálni, s mindenik egyszerre. Nohát rémes volt.
Ferenc szokásos gunyoros modorában - s az elengedhetetlen szivarfüst, mellybe burkolózik folyvást - öblösen böffent oda most is, látván iszonyomat a rettentő mélység miatt: - Nahát, kisfiam, ládd, itten vagyunk, talpig nehéz vasban - s hozzája  csúf bronchitises röhögés.
Nohát én Ferencet igen jól el tudom képzelni a Notre Dame cikornyás tornyai közt Quasimodo gyanánt, kopasz feje fölött világít a telehold sárga pofája, a mint füstöt eregetve - akár a Sátán - elmélyülten sepregeti kravátlijárul a lehullott szivarhamut.

Este valami művészekkel találkozunk, állítólag zsurnaliszták is lesznek ottan.
(Csaknem elfelejtettem megemlíteni, czvikkerem megjavítva, már szinte sajnálom is, nem lesz mire hivatkoznom kimenteni magam.)

forrás

Följegyzések, T. A. – Páris 1920 augusztus 16 án.

Szállásunk az Ambassadorban, öt perc séta a híres Párisi Opera, a mely Adélt igen tűzbe hozta. Ah, Adél, remélem, nem óhajt oda elcibálni; az áriák iránt oly roppant érzéketlen vagyok (lévén botfülű), nem is beszélve a számos kicsiny boutique-ról, a mellyektől szinte hemzseg az uccza.
Az Ambassador máskülömben elég impozáns, szalónját aranyos cizellák, sötét tónusú, őrült boltívek díszítik. Direkte elegáns, s erősen átlengi a mostanság oly divatos,  finomkodón „árt déco“-nak nevezett stíl – itten legalábbis így híják, Ferenc szerint. Ah, francziák, s az ő hűvös elegancziájuk! A mennyire láttam, ez énnekem hivalkodó egy kissé, de szobám legalább egész kedvemre való.
Szinte beletörődtem, hogy itt, s így kell lennem, viselve Ferenc durva élczeit, s Adél eddig ismeretlen szeszélyét - hófehér keblekről, s dürrögő bülbülről már remélni is alig merek.
Erre külömben itt röviden kitérnék. Reggel, a dinernél, Adélt kis híján elsodortam, mert  hálóink esti hevenyészett elfoglalása után már nem kerülhetett sor czvikkerem visszaszerzésére. Félvakon tapogatóztam tehát asztalunk felé, pontosabban a hely felé, merre asztalunkat véltem sejteni, s a mint Adél sietve megjelent, csaknem magammal sodortam, vagy legalábbis valami asztalra döntöttem, én meg reázuhantam, s ottan elég kényes, félreérthető helyzetbe kerültünk. A mint Adél reámrivallt: - Mamlasz, hova tetted a szemed? – valami nem illendő dacz horgadt bennem, a mellyet eddig személyével kapcsolatban nemigen tapasztaltam, s durvaságára meggondolatlanul csaknem azt feleltem: - Kegyednek lenne illő referálni arról, kérem! Végül mégis inkább hallgattam, s okosan, mert Ferenc épp föltűnt, s nagy dörgedelmesen kérdé: - Ejnye, hát mi ez a kis méssaliance, kisfiaim? S alig győztünk magyarázkodni. Tisztázni tehát helyzetünket Adéllal későbbre halasztódott.
Délelőtt vásárolni voltunk, s valami szabót kell kerítenem hamarost, mert Veron szemtelen nemtörődömségből egyetlen pantallót csomagolt  csupán – fejem főhet még emiatt is.

Joli részvétlen arczal imént nyújtotta által czvikkerem roncsait, s pimaszul közölte, Adél az optikushoz nem kíván jőni főfájásra hivatkozva, a helyett inkább lepihen. Tán mégiscsak méltóságán alulinak vélte amaz reggeli méssaliance-unkat?

Zágson, majdcsak megoldom valahogy. Mert látatlanban végtére mit is írhatnék Párisról, úgy-e?

forrás 1   forrás 2

Följegyzések, T. A. – Páris 1920 augusztus 15 én.

Az út rémes volt, Ferenc egzecéroztatott folyvást, s ugratott a szivarral. T.i. számba dugott egyet, mondván, egészséges férfiember nem lehetik meg szivar nélkül, hát csak szíjjad, kisfiam. Zsenánt lett volna visszautasítanom, hát mit tehettem, beleszíttam egy rettentőt, s ahelyt fúldokolni is kezdtem, s oly erőssen, hogy az égő szivar kezemből Adél krinolinjára penderűlt, kis híján lángra lobbantva azt. Jött  Joli fád pofával, kevéssé sietve,  mintha csak nem is asszonya élete forogna rettentő veszélyben. Adél ezen kelletlenségén úgy felkapta a vizet, hogy hirtelenjében jól nyakon lódította. Onnantól aztán nem volt hozzám egy jó szava, már t.i. a Jolinak, pedig hát tömtem a lepcsét selyemcukorkával eleget, hogy valami barátságosabb hajlandóságot mutasson, dehát még reám haragudott meg az átok, hát zágson.

No, az alagút, hát az volt csak az igazi blamás. Setét lett, s valami kis gyér fényű villanyos áramú megvilágításban alig is láttam valamit. Czvikkerem Adél utipoggyásszában hevert törötten; mondom, csak ülök ottan vaksin. Ferenc rém füstfelhőbe burkolózva, ölében valami kis könnyű, képes magazin, melyett  felette hevenyészetten böngészgetett, tán néha-néha el is bólintott – abbul gondolom csak,  időnként úgy felhorkant, ahogy azt csak lovaktul szokás hallani. Adél rém ideges volt még mindig a szivar miatt. Nyúlok kezéért, hogy simogatnám meg engesztelőn, odahajolván sugdosom fülébe, angyalom, ragyogó mindenem, megbocsát-e? S akkor  Ferenc felhorkan, nocsak kisfiam, hát mit markolászod itten a kezem, csak nem ijedtél meg a setétben, s röhögve hozzáteszi, tán egy szivar bizonnyal megnyugtatna, s kedélyesen paskolgatja képemet. Hát a Ferenc kezét markolásztam abban a fránya félhomályban, ott álltam megfürödve. Adél meg sziszegve, hogy: te mafla - s dühödten integetett, hogy mit, nemigen láttam, csak gondolom, hogy ne legyek esztelen.
Én ezt a Párist Ferencnek megbocsájtani mindenekfelett nem tudom. Hogy akaratom ellenére, s hátam megett atyámmal nyélbe ütötték, s a tetejébe Adél, czvikkerem, meg az egész szivarhistória, s hogy folyvást céltáblául használ élczeihez.
Arról nem is beszélve, hogy én a francziákra, e züllött népségre felette haragszom más okok miatt is; ostoba, érthetetlen bojkottjukkal többek között lehetlenné tették ama lelkesen remélt sportesemény létrejöttét, t.i. az olimpiai játékokét, mellynek otthonul székesfővárusonk szolgált volna, ha! Helyette éppen minap Antwerpenben mondtak nyitóbeszédet – micsoda ócska viccz, kérem, mérgem nyelem, le a francziákkal! (Egyébiránt a belgákkal is.)
Ha legalább látnék!

Ah, ennek sosem lesz vége…

forrás itt